A magánlakások, jellemzően családi házak gépi szellőztetése a korszerű építési anyagok és eljárások következtében vált szükségessé. A nyílászárók ugyanis légtömörré váltak. Néhány évtizeddel korábban még megszokott volt, hogy a nyílászárókon a benntartózkodók számára nélkülözhetetlen mennyiségű friss levegő még zárt állapotban is átszivárgott. Mára ez a helyzet teljesen megszűnt. Az időnként megrendülést keltő balesetek és tragédiák többnyire ennek a változásnak a figyelmen kívül hagyásából, a friss levegő utánpótlásban szükséges változtatások elhanyagolásából származnak. Nem elég csak a friss levegőt befújni. A kiszorított levegő távozását is lehetővé kell tenni. Ez fordítva is igaz, nem szabad csak elszívást alkalmazni, a friss levegő utánpótlásról is gondoskodni kell. A legjobb megoldás az, hogy a készülék, amelyet a szellőztetéshez beépítenek, mindkét funkciót ellátja, és így az egy készüléken átvezetett két légáram között a hőenergia nagy részének visszanyerése is megvalósul.

Olyan lakásba, ahol nyílt égésterű fűtőkészülék (gáz vízmelegítő, falikazán, kandalló, kályha) üzemel a szellőztető készüléket csak akkor szabad felszerelni, ha a lakás túlnyomásossága minden körülmények között biztosított. Alapvető biztonságtechnikai követelmény, hogy a készülék a szabályozás, szűrő elpiszkolódás vagy esetleges ventilátor meghibásodás esetében is megfeleljen ennek a követelménynek.

A lakások szellőztetéséhez szükséges friss levegő mennyiség meghatározásához alapvetően két alapszabályt szokás figyelembe venni. Egyrészt azt, hogy egy ember számára ~15 [m3] friss levegő szükséges óránként, illetve ,hogy a lakás levegőjét kb. 3 óránként szükséges kicserélni. Az utóbbi szabály alapján a szokásos helyiség belmagasságok figyelembe vételével úgy lehet kalkulálni, hogy a szellőztető készülék szükséges légszállítási maximuma [m3/h]-ban a szellőztetendő tér alapterületével azonos értékű.

Az egyes helyiségek szellőzési igénye az általános szabálytól eltérő.

1_341 FEHU-V01 Lakászellőztető készülék